2013. október 5., szombat

Első fejezet • One

Sziasztok!
Tudom, hogy rengeteg idő eltelt a prológusok óta, pontosan két hónap, de  csak most sikerült valami minőségire törekvő fejezetet összehozni. Úgy vélem ez a történet keményebb dió lesz, mint a másik kettő, úgyhogy itt megpróbálom túlteljesíteni magam. Na nem is koptatom tovább a klaviatúrát.
Jó olvasást! :D
Denselle



Második Világ, Budapest
2192. január 20.
Farrah Flynder



••••1. fejezet••••
Végiglépkedek a fehér márványlapos folyosón, egyenesen a szőke hajú titkárnő fényes irodapultjáig. Nem kell mondanom neki semmit, tudja, hogy mit keresek itt. Csupán megállok a pultnál, és a szemébe nézek, mire nyájas mosoly terül szét az arcán.
Fél tőlem. A Hollóktól mindenki fél. Még egy gazdag hercegi család elkényeztetett unokája is. Egy fővárosi is...mint ő.
- Flynder kisasszony! Jó újra látni! Kérem, kövessen! – int a kezével, és elindul a jobb oldalánál lévő óriási faragott, kétszárnyú faajtó felé.
Elegáns fekete mini ruhát, és csipkés blúzt visel, hozzá extra magas sarkú, lakkozott tűsarkút. Valahogy sosem értettem ezek a fővárosi libák, hogy tudnak ilyenben járni. Én, aki a bakancshoz, és a hadi öltözethez vagyok szokva, egy ilyen cipőben való járás, kész bohócmutatványnak tűnik.
A titkárnő odatipeg az ajtóhoz, majd megragadja és lassan kinyitja mindkét szárnyát. Fölemeli a fejét, majd félreáll, hogy utat engedjen nekem.
- Hozhatok esetleg valamit, Flynder kisasszony? – kérdezi egy megalázkodó mosoly kíséretében. Rábámulok, majd belépek Vezérem irodájába. Többet nem is foglalkozok vele, egyenesen a főnökömre szegezem a tekintetemet.
Mindig is szerettem ezt az irodát. Vezérem nem csak jó ember, de remek ízlése is van!
Szemben velem van a méretes tölgyfaasztal, ami mögött a főnököm ül, és rám néz. Régi darab, talán a tizenkilencedik században készülhetett; és ami meglepő, hogy lábakon áll. Mögötte vörös függönyös ablakok engedik be a fényt, bal oldalamról könyvespolcok, és egy méregdrága whisky-s szekrény határol, míg jobbról egy ember nagyságú kandalló, és egy kényelmesnek tűnő fekete bőrkanapé szett van.
A szoba közepén finom anyagból készült fehér szőnyeget terítettek, ami kifejezetten jól passzol a fényes fapadlóhoz. Az egész helyiség így olyan barátságos, és huszonegyedik századi. Öreg.
Bár nekem lenne ilyen irodám!
- Hívatott, Uram? – kérdezem úgy, ahogy belém nevelték az évek során.
Már tizenhat éve, hogy itt élek. Csupán hároméves voltam, amikor kiválasztottak. Csak annyit fogtam föl a körülöttem zajló eseményekből, hogy egy fehér ruhás férfi elvesz anyától, és egy hajóba tesz több másik gyerek mellé. Volt, aki sírt, és volt, aki egyenesen bömbölt. Akkor még nem értettem, hogy mi ez.
Azt hittem csak egy kis kocsikázásra megyünk, és majd elmesélhetem anyáéknak, hogy milyen jól szórakoztam, de nem így lett.
A lézerhajó elindult, és messze maga mögött hagyta a családomat.
Most már értem, miért könnyezett az anyám, hogy miért mondta, hogy mindig legyek erős, és sose adjam föl. Hogy miért ölelt apával olyan szorosan, és miért törtek össze mindketten.
És én csak néztem távolodó alakjukat, és arra vártam, hogy mikor ölelhetem meg őket ismét. De erre már sosem lesz alkalmam.
Nem sírtam, csak figyeltem az elsuhanó tájat, és vártam, hogy mi lesz. Aztán a lézerhajtású lassítani kezdett, és megláttam alattunk az óriási várost. A falakkal, és vaskapuval védett fővárost.
Akkor még olyan nagynak és félelmetesnek tűnt az a fal, a maga fekete kőtömbjeivel, az őrtornyokkal, a folyamatosan a külvilágot pásztázó reflektorokkal. Mintha egy börtönbe vittek volna.
Aztán a vaskapu kinyílt és fölfedte a belső világot. Az erődre emlékeztető katonai bázisokat, a vonuló hadsereget, és odabenn még összetettebbnek tűnt a várost védő fal.
Folyosók és lőrések tarkították, emberek rohangáltak rajta; életemben nem láttam még annál védettebb helyet.
Katonák, ügynökök, harckocsik, bunkerek mellett suhantunk el, egyre beljebb a városban.
Aztán megláttam a központot. Égbetörő üvegtornyaival, döntött falaival azonnal felkeltette mindenki figyelmét. Még sosem láttam ennél különlegesebb épületet.
A lézerhajtású megállt, és süllyedt néhány métert, majd ismét jött a fehér ruhás férfi és kitessékelt minket. Libasorban kellett haladnunk le egy rámpán ég és föld között.
Egy tetőtéri leszállópályára érkeztünk, és alattam nem volt semmi csak levegő. És kilométerekkel lejjebb a puszta föld, a gazdagok palotáival.
Jól emlékszem: tépte a hajamat a szél, és nem értettem miért állít meg egy szürke ruhás nő, és miért nyom valami gépet a kezemre.
Mikor elvette egy ezüst tintával írt számot láttam.
- Mi ez? – kérdeztem fölpillantva. Mintha meglepődött volna a kérdésemtől, de nem válaszolt.
- Ne ácsorogj! Menj tovább! – utasított a fehérruhás.
Sorba kellett megállnunk a leszállópálya kellős közepén, két férfival szemben. Nem igazán figyeltem arra, hogy mit mondanak, jobban érdekelt a szám, amit rám tetováltak.
Majd ismét jött a nő, és ismét rányomott egy gépet mindenki kezére.
Egy szőke hajú, copfos kislány mellett álltam. Reszketett a félelemtől és teli torokból bömbölt, nem akarta, hogy ismét megbélyegezzék. Hátrált, ordított, mire a felnőttek kényszeríteni próbálták, de ő csak nem akarta.
Aztán az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Elvitték, és soha senki nem látta őt többé.
A szürkeruhás utána hozzám jött, megragadta a csuklómat és rányomta a lézerfényes gépet.
- Mi ez? – kérdeztem ismét.
- Mostantól a neved Farrah. Farrah Flynder. Megértetted? – nézett a szemembe. Bólintottam.
Az egyik fekete ruhás férfi – aki valószínűleg a nagyfőnök volt -  beszélni kezdett, de ismét nem figyeltem. Mindenki síri csöndben volt, de bennem dúlt a kíváncsiság és közbevágtam...
- Igen, Farrah. Ülj le, kérlek! – invitál beljebb a főnököm. Helyet foglalok a főnökömmel szemben, egy kényelmes bőrfotelben, majd várakozón rá emelem a tekintetem.
Visszanéz rám, de nem kezd bele. Hátradől a székében, ujjait összefonja, és azt bámulja egy ideig.
- Emlékszel még az első napodra itt? – kérdezi aztán. Meglepődöm; csak nem nosztalgiázásért küldetett sürgősségi hívást?
- Igen, Uram. Halványan, de emlékszem.
- Tudod...mikor kiszálltatok abból a lézerhajtásúból, azt hittem megint egy csapat neveletlen kölyköt kapok, akik engedetlenek, fegyelmezetlenek, és csak a játék érdekli őket. De csak rémült tekinteteket láttam. Aztán jöttél te. Mikor Nora rád tetoválta azt a számot, megkérdezted, hogy mi az. Előtted még senki sem tette meg. Soha! Te voltál az első és egyetlen.
- Igen, Uram, így volt. – bólintok, és mélyen a szemébe nézek. Tényleg szükséges ez?
- Aztán ismét feltetted a kérdést. Minden társad meg sem mert szólalni, de te...te halálosan nyugodt voltál. Akkor azt hittem, te is úgy végzed, mint az a kis szőke, aki melletted állt. De...miközben beszéltem, történt valami. Tudod mi volt az?
- Ha jól emlékszem, a szavába vágtam, Uram.
- Úgy van. Azt kérdezted, hogy maga meg ki a franc? Nem azt, hogy hol vagytok, hogy mi történik, vagy azt, hogy visszamehetsz-e anyukádhoz. Nem. Maga meg ki a franc? Mindenki tudta, hogy nem szabad a kiképzője szavába vágni, de te megtetted! Bár még csak három éves voltál. Tudod, mi suhant át akkor az agyamon?
- Nem, Uram. Mi?
- Abban a pillanatban tudtam, hogy te más vagy. Nem egy nyámnyila kölyök, aki megrémülve húzódik össze egy felnőtt láttán. Már akkor tudtam, hogy te leszel az egyik legjobb.
- Köszönöm, Uram.
- Mellesleg még életemben nem hallottam kisgyereket olyan rondán beszélni! – mondja, mire halkan fölnevetek.
- De nem ezért hívattalak ide. – jelenti ki.
- Reméltem is, Uram.
- Két napja, egy első világi osztag betört a rendszerünkbe, és ellopott néhány nagyon fontos adatot.
- És mi lenne a feladatom? – kérdezem azonnal a lényegre térve.
- Lassan a testtel! Azt gyanítjuk, hogy nem ez volt a küldetés célja. Csak elterelés.
- Akkor mi, Uram? – kérdezem, mikor nem folytatja.
- A lopást követő nap betörtek a városba, pontosabban a Kongresszusházba. Harmincegy Hollóvezért vesztettünk. – mikor kimondja a szavakat, egy ütemet kihagy a szívem. Harmincegy Hollóvezért. Szinte az összeset. -  Öt Vezér maradt életben. Öt. Te is tudod, hogy ez hatalmas csapás nekünk. Nincsenek kiképzők, felügyelők, irányítók. Az egész sereg összeomolhat.
- Hogyan segíthetnék, Uram? – kérdezem kissé higgadtabban, de még mindig a hideg jár át.
- Mindig is az Első Birodalom volt a legjobb, nekik vannak a legkiválóbb harcosaik, fegyvereik, alapjában véve mindenük meg van. Nekik nem lehet ártani. A Kongresszusház elleni akciót az egyik legkiválóbb Lopakodóra bízták. A neve Hunter Dicrett. – tol felém egy mappát. Fölemelem, és megnézem az adatlapot, amin a megszerzett adatai szerepelnek.
- Hunter Dicrett?
- Igen. A legtöbb Vezérünket ő ölte meg, de az osztaga is szenvedett veszteségeket. Hét társát elfogták, tizenkilenc pedig halott. Néhányuk vallatása alatt derültek ki ezek az információk. Elmondásuk szerint több mint háromszáz akciót vitt véghez. Kegyetlen, vérszomjas ember, és éppen vőlegény.
- Tessék? – kapom föl a fejemet – Ugyan ki akarna hozzámenni egy ilyen emberhez, Uram? – teszem föl az óvatlan kérdést.
- Ne feledd, hogy ő a legkiválóbb! És éppen Stefens Fővezér lányának a jegyese. Ezzel akarnak békét kötni a két Világ között. A mi Fővezérünk hozzáadja a lányát, az Első Világ legkiválóbb emberéhez, és a jövendőbeli Fő Lopakodóparancsnokhoz. Jó ötlet, ugye?
- Megfontolandó. –felelem.
- Igen. – mosolyodik el. – De ezek után, mégis csak visszakoznánk. Nem adhatjuk ilyen emberekhez a lányt, hiába kapott kiképzést! Ellenséges területen, a Fővezér lánya, el tudod képzelni?
- Szóval, háború készül, Uram?
- Nem éppen. Szerencsére mi már tudjuk, hogy néz ki a jó öreg Hunter.
- De ő nem tudja, hogy milyen is a menyasszonya. – fejezem be.
- Így van.
- Tehát mást küldenek, Uram?
- Igen, Farrah.
- És én, Uram? Kísérő leszek? – kérdezem, mire főnököm elmosolyodik. Arcán ezerfelé szaladnak a ráncok, ahogy rám néz, és nemet int fejével.
- Nem, Farrah, te leszel a menyasszony. – feleli, mire megrándul az arcomon egy izom.
- Menjek hozzá feleségül, Uram?
- Ha muszáj. – bólint, majd fölül az asztalára. – De legjobb lenne, ha még az esküvő előtt végrehajtanád a küldetést.
- Szóval nem az a küldetés, hogy hozzá kell mennem, Uram? – kérdezem értetlenül.
- Nem. Csomagolj össze, holnap reggel indulsz az Első Világba. Hunter barátunk a Kaszinóvárosban, Las Vegasban vár rád. Kapsz két testőrt is, ők ötödik világi ügynökök, és még három kísérőt. Viselkedj úgy, mint egy gazdag, elkényeztetett csemete, de azért tartsd magad a küldetéshez! – tart egy rövid szünetet, majd folytatja – A feladatod tehát, megölni Hunter barátunkat. 

2013. július 30., kedd

Prologue • two

Sziasztok!
Elkészültem a prológus második felével is. Ki tudja? Szerintem az első sokkal jobban sikerült, de kell egy a másik főszereplőnk szemszögéből is. Hát akkor lássuk Hunter barátunk, hogyan vélekedik a világról...:D


Valamikor az Idők Elején
Hunter Dicrett kézirata

••••Prologue••••
Küldetés teljesítve!
A Második Világ seregének adatbázisa feltörve, a Hollóvezérek tartózkodási helye beazonosítva. A Lopakodók visszatértek, bár nem mindenki. Jason és társai odavesztek, hiszen a Hollóvezérek is profi gyilkosok, olyanok, mint az én seregem nagyjai.
De most halottak, megfizettek a tetteikért.
Kérdezhetitek erre mi szükség volt? A Hollóvezérek kezdtek túlságosan feltörni, túl erősek voltak már, és a Világom  vezérei féltek, hogy annyira erősek lesznek, hogy a Második Birodalom átveszi a hatalmat. Ezt nem engedhettük meg. Az Első Világ a legjobb, csak is az Első!
Most viszont katonai vezetők nélkül a Második Világ meggyengült. Én szerveztem meg az akciót és az én parancsnokságom alatt, hajtottuk végre. Ezért a teljesítményért hamarosan Lopakodóparancsnoknak választanak.
Kitaláltátok már? A Világom seregét Lopakodóknak hívják. És én vagyok az egyik legjobb.
Lassan két évtizede hajtom már végre a Birodalmam parancsait, és nem kegyelmezek senkinek. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy ez meg fog változni...

2013. július 10., szerda

Első és sokadik díj :D



Köszönöm szépen a díjat Lala-nak!! ^^ Nagyon örülök neki, pedig még csak a prológus első fele van fent. :DD

10 dolog rólam:
1. Ez a harmadik blogom.
2. Már a blogspot előtt is weblaptulajdonos voltam/ vagyok. :)
3. Nehezen barátkozom.
4. Hosszú, barna, rakoncátlan hajam van. :)
5. Általában csendes lány vagyok, nagy hanggal :)
6. Nagyon szeretem az Éhezők Viadalát és a Végzet Ereklyéit.
7. Sminkmániás vagyok.
8. Imádok vásárolni. :)
9. Nem szeretem a rózsaszínt.
10. Egyik kedvenc sorozatom a The Walking Dead. :)

Válaszolok 10 kérdésre:
1. Mióta blogolsz?
Már lassan egy éve.
2. Kedvenc könyved?
Az Éhezők Viadala
3. Van házi állatod?
Van két papagájom. :)
4. Miért döntöttél úgy, hogy elkezdesz blogolni?
Mert ez kikapcsol, és elfeledteti velem a gondjaimat. Emellett megismerkedhetek még egy csomó más bloggerrel is. :)
5. Mi az álmod?
Hogy boldogan éljek :)
6. Hogy jellemeznéd magad?
Hát...kegyetlenül őszinte és bunkó vagyok. Nem igazán lehet velem megtalálni a közös hangot, de aki egyszer megbarátkozik velem, az nem felejt el egykönnyen. :)
7. Hány éves voltál amikor elkezdtél írni?
Huh...talán hét. :)
8. Ha hármat kívánhatnál mi lenne az?
Az első nagyon személyes, azt inkább nem írom.
A második, hogy tarthassak egy lovat. :)
A harmadik pedig, hogy találják meg a rák ellenszerét.
9. Milyen filmeket szeretsz?
Fantasy, vígjáték, táncos-zenés, vagy csak ami megtetszik. :D
10. Mi a hobbid?
Írás, fotózás, lovaglás, és még ki tudja? :)

A másik blogomon küldöm tovább...:) Na sziasztok! :)

2013. július 5., péntek

Prologue • one

Sziasztok!
Itt Denselle jelentkezik egy újabb történettel, amit elsőre egy kicsit furcsának találhattok majd. A történet a jövőben játszódik, és két szemszögből fogom írni. Szóval minden fejezetből kettő lesz. Remélem azért elnyerni a tetszéseteket, ha így az elején egy kicsit érthetetlen is, és sok a megválaszolatlan kérdés, de igyekszem úgy írni, hogy izgalmas legyen. :))
Akkor hát csapjunk a lovak közé! :)
Denny


Valamikor az Idők Végezetén
Farrah Flynder kézirata
••••Prologue••••
A világ a jövőben nem lesz olyan, mint amilyennek képzeled! Háborúk, örökös harcok, diktatúra és egy kormány, amely megnehezíti az életet.
Közel ötven éve, a Legfőbb Ország öt Világra osztotta a Földet. Kanada és Észak-Amerika területe lett az Első Ország, Európáé a Második, Ausztrália és környéke a Harmadik, Dél-Amerika a Negyedik, Kis- Ázsia és Oroszország az Ötödik.
Két évvel később az országok megszűntek létezni, és már csak a Világok maradtak. A népek egybeolvadtak, és egy fővárost választottak, ahova az adott Világ összes nagyhatalmát és gazdag polgárát beköltöztették.
Én a Második Világban élek, a Kárpátia nevű tartományban, az egykori Magyarország területén.
A Világom fővárosa Budapest, ahova azt gondoltam, sohasem jutok el. Szegény családból származom, a fővárosba pedig csak gazdagok tehetik be a lábukat.
Kivéve, hogyha kiválasztanak Hollónak. Kérdezhetitek, mi az a Holló?
Nos hát, tíz évenként egyszer érkezik a Legfőbb Országból egy különítmény, amely végigjárja a tartományokat és 5 évesnél nem idősebb gyerekek közül kiválaszt 144-et. Ezeket a gyerekeket elveszik a családjuktól, a Világuk fővárosába viszik őket és egy tízéves kiképzést kapnak. A kiképzés lényege, hogy teljesíts minden parancsot, és kész legyél meghalni a Világodért. Bérgyilkosok, katonák, őrzők vagyunk együttvéve. Magyarul ránk marad a piszkos munka.
Gondolom, már kitaláltátok. Én is Holló vagyok.
Jelenleg az a feladatom, hogy megöljek egy első világi Hollót, aki keresztbe tett a Világomnak. A neve Hunter Dicrett, és profin képzett gyilkos!