Tudom, hogy rengeteg idő eltelt a prológusok óta, pontosan két hónap, de csak most sikerült valami minőségire törekvő fejezetet összehozni. Úgy vélem ez a történet keményebb dió lesz, mint a másik kettő, úgyhogy itt megpróbálom túlteljesíteni magam. Na nem is koptatom tovább a klaviatúrát.
Jó olvasást! :D
Denselle
Második Világ, Budapest
2192. január 20.
Farrah Flynder
••••1.
fejezet••••
Végiglépkedek a fehér
márványlapos folyosón, egyenesen a szőke hajú titkárnő fényes irodapultjáig.
Nem kell mondanom neki semmit, tudja, hogy mit keresek itt. Csupán megállok a
pultnál, és a szemébe nézek, mire nyájas mosoly terül szét az arcán.
Fél tőlem. A Hollóktól
mindenki fél. Még egy gazdag hercegi család elkényeztetett unokája is. Egy
fővárosi is...mint ő.
- Flynder kisasszony!
Jó újra látni! Kérem, kövessen! – int a kezével, és elindul a jobb oldalánál
lévő óriási faragott, kétszárnyú faajtó felé.
Elegáns fekete mini ruhát,
és csipkés blúzt visel, hozzá extra magas sarkú, lakkozott tűsarkút. Valahogy
sosem értettem ezek a fővárosi libák, hogy tudnak ilyenben járni. Én, aki a
bakancshoz, és a hadi öltözethez vagyok szokva, egy ilyen cipőben való járás,
kész bohócmutatványnak tűnik.
A titkárnő odatipeg az
ajtóhoz, majd megragadja és lassan kinyitja mindkét szárnyát. Fölemeli a fejét, majd
félreáll, hogy utat engedjen nekem.
- Hozhatok esetleg
valamit, Flynder kisasszony? – kérdezi egy megalázkodó mosoly kíséretében.
Rábámulok, majd belépek Vezérem irodájába. Többet nem is foglalkozok vele,
egyenesen a főnökömre szegezem a tekintetemet.
Mindig is szerettem ezt
az irodát. Vezérem nem csak jó ember, de remek ízlése is van!
Szemben velem van a
méretes tölgyfaasztal, ami mögött a főnököm ül, és rám néz. Régi darab, talán a
tizenkilencedik században készülhetett; és ami meglepő, hogy lábakon áll. Mögötte
vörös függönyös ablakok engedik be a fényt, bal oldalamról könyvespolcok, és
egy méregdrága whisky-s szekrény határol, míg jobbról egy ember nagyságú
kandalló, és egy kényelmesnek tűnő fekete bőrkanapé szett van.
A szoba közepén finom
anyagból készült fehér szőnyeget terítettek, ami kifejezetten jól passzol a
fényes fapadlóhoz. Az egész helyiség így olyan barátságos, és huszonegyedik
századi. Öreg.
Bár nekem lenne ilyen
irodám!
- Hívatott, Uram? –
kérdezem úgy, ahogy belém nevelték az évek során.
Már tizenhat éve, hogy
itt élek. Csupán hároméves voltam, amikor kiválasztottak. Csak annyit fogtam
föl a körülöttem zajló eseményekből, hogy egy fehér ruhás férfi elvesz anyától,
és egy hajóba tesz több másik gyerek mellé. Volt, aki sírt, és volt, aki
egyenesen bömbölt. Akkor még nem értettem, hogy mi ez.
Azt hittem csak egy kis
kocsikázásra megyünk, és majd elmesélhetem anyáéknak, hogy milyen jól
szórakoztam, de nem így lett.
A lézerhajó elindult,
és messze maga mögött hagyta a családomat.
Most már értem, miért
könnyezett az anyám, hogy miért mondta, hogy mindig legyek erős, és sose adjam
föl. Hogy miért ölelt apával olyan szorosan, és miért törtek össze mindketten.
És én csak néztem
távolodó alakjukat, és arra vártam, hogy mikor ölelhetem meg őket ismét. De
erre már sosem lesz alkalmam.
Nem sírtam, csak
figyeltem az elsuhanó tájat, és vártam, hogy mi lesz. Aztán a lézerhajtású lassítani
kezdett, és megláttam alattunk az óriási várost. A falakkal, és vaskapuval
védett fővárost.
Akkor még olyan nagynak
és félelmetesnek tűnt az a fal, a maga fekete kőtömbjeivel, az őrtornyokkal, a
folyamatosan a külvilágot pásztázó reflektorokkal. Mintha egy börtönbe vittek
volna.
Aztán a vaskapu kinyílt
és fölfedte a belső világot. Az erődre emlékeztető katonai bázisokat, a vonuló
hadsereget, és odabenn még összetettebbnek tűnt a várost védő fal.
Folyosók és lőrések
tarkították, emberek rohangáltak rajta; életemben nem láttam még annál
védettebb helyet.
Katonák, ügynökök,
harckocsik, bunkerek mellett suhantunk el, egyre beljebb a városban.
Aztán megláttam a
központot. Égbetörő üvegtornyaival, döntött falaival azonnal felkeltette
mindenki figyelmét. Még sosem láttam ennél különlegesebb épületet.
A lézerhajtású megállt,
és süllyedt néhány métert, majd ismét jött a fehér ruhás férfi és kitessékelt
minket. Libasorban kellett haladnunk le egy rámpán ég és föld között.
Egy tetőtéri
leszállópályára érkeztünk, és alattam nem volt semmi csak levegő. És
kilométerekkel lejjebb a puszta föld, a gazdagok palotáival.
Jól emlékszem: tépte a
hajamat a szél, és nem értettem miért állít meg egy szürke ruhás nő, és miért
nyom valami gépet a kezemre.
Mikor elvette egy ezüst
tintával írt számot láttam.
- Mi ez? – kérdeztem
fölpillantva. Mintha meglepődött volna a kérdésemtől, de nem válaszolt.
- Ne ácsorogj! Menj
tovább! – utasított a fehérruhás.
Sorba kellett
megállnunk a leszállópálya kellős közepén, két férfival szemben. Nem igazán
figyeltem arra, hogy mit mondanak, jobban érdekelt a szám, amit rám tetováltak.
Majd ismét jött a nő,
és ismét rányomott egy gépet mindenki kezére.
Egy szőke hajú, copfos
kislány mellett álltam. Reszketett a félelemtől és teli torokból bömbölt, nem
akarta, hogy ismét megbélyegezzék. Hátrált, ordított, mire a felnőttek
kényszeríteni próbálták, de ő csak nem akarta.
Aztán az egyik
pillanatban még ott volt, a másikban már nem. Elvitték, és soha senki nem látta
őt többé.
A szürkeruhás utána
hozzám jött, megragadta a csuklómat és rányomta a lézerfényes gépet.
- Mi ez? – kérdeztem
ismét.
- Mostantól a neved
Farrah. Farrah Flynder. Megértetted? – nézett a szemembe. Bólintottam.
Az egyik fekete ruhás
férfi – aki valószínűleg a nagyfőnök volt - beszélni kezdett, de ismét nem figyeltem.
Mindenki síri csöndben volt, de bennem dúlt a kíváncsiság és közbevágtam...
- Igen, Farrah. Ülj le,
kérlek! – invitál beljebb a főnököm. Helyet foglalok a főnökömmel szemben, egy
kényelmes bőrfotelben, majd várakozón rá emelem a tekintetem.
Visszanéz rám, de nem
kezd bele. Hátradől a székében, ujjait összefonja, és azt bámulja egy ideig.
- Emlékszel még az első
napodra itt? – kérdezi aztán. Meglepődöm; csak nem nosztalgiázásért küldetett
sürgősségi hívást?
- Igen, Uram.
Halványan, de emlékszem.
- Tudod...mikor
kiszálltatok abból a lézerhajtásúból, azt hittem megint egy csapat neveletlen
kölyköt kapok, akik engedetlenek, fegyelmezetlenek, és csak a játék érdekli
őket. De csak rémült tekinteteket láttam. Aztán jöttél te. Mikor Nora rád
tetoválta azt a számot, megkérdezted, hogy mi az. Előtted még senki sem tette
meg. Soha! Te voltál az első és egyetlen.
- Igen, Uram, így volt.
– bólintok, és mélyen a szemébe nézek. Tényleg szükséges ez?
- Aztán ismét feltetted
a kérdést. Minden társad meg sem mert szólalni, de te...te halálosan nyugodt
voltál. Akkor azt hittem, te is úgy végzed, mint az a kis szőke, aki melletted
állt. De...miközben beszéltem, történt valami. Tudod mi volt az?
- Ha jól emlékszem, a
szavába vágtam, Uram.
- Úgy van. Azt
kérdezted, hogy maga meg ki a franc? Nem azt, hogy hol vagytok, hogy mi
történik, vagy azt, hogy visszamehetsz-e anyukádhoz. Nem. Maga meg ki a franc? Mindenki
tudta, hogy nem szabad a kiképzője szavába vágni, de te megtetted! Bár még csak
három éves voltál. Tudod, mi suhant át akkor az agyamon?
- Nem, Uram. Mi?
- Abban a pillanatban
tudtam, hogy te más vagy. Nem egy nyámnyila kölyök, aki megrémülve húzódik össze
egy felnőtt láttán. Már akkor tudtam, hogy te leszel az egyik legjobb.
- Köszönöm, Uram.
- Mellesleg még
életemben nem hallottam kisgyereket olyan rondán beszélni! – mondja, mire
halkan fölnevetek.
- De nem ezért
hívattalak ide. – jelenti ki.
- Reméltem is, Uram.
- Két napja, egy első
világi osztag betört a rendszerünkbe, és ellopott néhány nagyon fontos adatot.
- És mi lenne a
feladatom? – kérdezem azonnal a lényegre térve.
- Lassan a testtel! Azt
gyanítjuk, hogy nem ez volt a küldetés célja. Csak elterelés.
- Akkor mi, Uram? –
kérdezem, mikor nem folytatja.
- A lopást követő nap
betörtek a városba, pontosabban a Kongresszusházba. Harmincegy Hollóvezért
vesztettünk. – mikor kimondja a szavakat, egy ütemet kihagy a szívem.
Harmincegy Hollóvezért. Szinte az összeset. - Öt Vezér maradt életben. Öt. Te is tudod, hogy
ez hatalmas csapás nekünk. Nincsenek kiképzők, felügyelők, irányítók. Az egész
sereg összeomolhat.
- Hogyan segíthetnék,
Uram? – kérdezem kissé higgadtabban, de még mindig a hideg jár át.
- Mindig is az Első Birodalom
volt a legjobb, nekik vannak a legkiválóbb harcosaik, fegyvereik, alapjában
véve mindenük meg van. Nekik nem lehet ártani. A Kongresszusház elleni akciót
az egyik legkiválóbb Lopakodóra bízták. A neve Hunter Dicrett. – tol felém egy
mappát. Fölemelem, és megnézem az adatlapot, amin a megszerzett adatai
szerepelnek.
- Hunter Dicrett?
- Igen. A legtöbb
Vezérünket ő ölte meg, de az osztaga is szenvedett veszteségeket. Hét társát
elfogták, tizenkilenc pedig halott. Néhányuk vallatása alatt derültek ki ezek
az információk. Elmondásuk szerint több mint háromszáz akciót vitt véghez.
Kegyetlen, vérszomjas ember, és éppen vőlegény.
- Tessék? – kapom föl a
fejemet – Ugyan ki akarna hozzámenni egy ilyen emberhez, Uram? – teszem föl az
óvatlan kérdést.
- Ne feledd, hogy ő a
legkiválóbb! És éppen Stefens Fővezér lányának a jegyese. Ezzel akarnak békét
kötni a két Világ között. A mi Fővezérünk hozzáadja a lányát, az Első Világ
legkiválóbb emberéhez, és a jövendőbeli Fő Lopakodóparancsnokhoz. Jó ötlet,
ugye?
- Megfontolandó.
–felelem.
- Igen. – mosolyodik
el. – De ezek után, mégis csak visszakoznánk. Nem adhatjuk ilyen emberekhez a
lányt, hiába kapott kiképzést! Ellenséges területen, a Fővezér lánya, el tudod
képzelni?
- Szóval, háború
készül, Uram?
- Nem éppen. Szerencsére
mi már tudjuk, hogy néz ki a jó öreg Hunter.
- De ő nem tudja, hogy
milyen is a menyasszonya. – fejezem be.
- Így van.
- Tehát mást küldenek,
Uram?
- Igen, Farrah.
- És én, Uram? Kísérő
leszek? – kérdezem, mire főnököm elmosolyodik. Arcán ezerfelé szaladnak a
ráncok, ahogy rám néz, és nemet int fejével.
- Nem, Farrah, te
leszel a menyasszony. – feleli, mire megrándul az arcomon egy izom.
- Menjek hozzá
feleségül, Uram?
- Ha muszáj. – bólint,
majd fölül az asztalára. – De legjobb lenne, ha még az esküvő előtt
végrehajtanád a küldetést.
- Szóval nem az a
küldetés, hogy hozzá kell mennem, Uram? – kérdezem értetlenül.
- Nem. Csomagolj össze,
holnap reggel indulsz az Első Világba. Hunter barátunk a Kaszinóvárosban, Las
Vegasban vár rád. Kapsz két testőrt is, ők ötödik világi ügynökök, és még három
kísérőt. Viselkedj úgy, mint egy gazdag, elkényeztetett csemete, de azért
tartsd magad a küldetéshez! – tart egy rövid szünetet, majd folytatja – A
feladatod tehát, megölni Hunter barátunkat.
